Thalassa – annyit tesz, mint „tenger”, görögül. Ferenczi Sándor magyar pszichoanalitikus honosította meg ezt a kifejezést a magyar szakmai – köznyelvben a „Katasztrófák a nemiműködés fejlődésében” címmel írott könyvével. Gondolatisága szerint, minden organizmus - még az anorganikus szerveződések is (!) – az eredeti nyugalmi állapotára törekszik, a felborult külső –belső környezeti egyensúlyt igyekszik helyreállítani. Az élőlényeknél a fejlődés óhatatlanul kríziseket hív elő, melyeken csak új struktúrák és funkciók életrehívásával lehet úrrá lenni ill. a környezeti krízisekkel való ilyetén megküzdés a fejlődés megtestesülései, lett légyen ez a folyamat a törzsfejlődés története, avagy az egyedfejlődés útja. Kétlábonjáró szárazföldi gerincesemlősként a tengerbe vágynánk vissza, emberként édesanyánk méhébe, de nem lehet visszamenni, az idõt nem lehet visszafordítani, csak szimbolikus úton érhetjük el, amire vágyunk.

Mélyen humánus pszichiáterként Ferenczi a pszichés betegségeket, azok tüneteit, a fájdalmas vagy súlyosan sértő külső vagy a felborult biológiai belső valóságra adott téves, nem sikeres, de mindenképpen az alkalmazkodást célzó – akár testi mivoltunkat is érintő - reakcióknak tartotta, mely tünetek a későbbiek során nemegyszer éppen egy család mindennapjainak (torz) egyensúlyát biztosíthatják. 

Gyakorta, a terápiás folyamat során, a téves alkalmazkodás feladásakor, előtérbe kerülhetnek gyermekibb, „éretlenebb” viselkedéseink, fantáziavilágunk, félelmeink, hogy új kapcsolatokban találjunk magunkra. Minden pszichés zavar, elakadás, lehet a fejlődés kiindulási pontja, minden váratlan helyzet teremthet zűrzavart bennünk, melynek újrarendezése érettebbé tesz, uraivá válhatunk saját érzéseinknek, gondolatainknak, indulatainknak még a számunkra nagyon fontos személyek és helyzetek közelében is.

A sérülés, egyensúlyvesztés, óhatatlanul feltétele a továbbfejlődésnek.