Simon Péterrel a pszichodráma- és playback csoportvezetővel beszélgettünk az elmúlt 20 évről

Simon Péter harminc éve munkatársa a Segély Helyett Esély Alapítványnak és a húsz éves Thalassa Háznak.

Van valamilyen publikusan megosztható, Terápiás Közösségben megélt emléked az elmúlt évekből, ami szimbolizálja számodra mindazt, amit a Thalassa Ház és a Terápiás Közösség jelent neked?

S.P.: Jónéhány éve volt a Házban egy idős páciens hölgy. Ősz haj, kis, szoros konty, otthonka. Egy mesebeli nagyanyó. A legváratlanabb pillanatokban képes volt elájulni. Szépen, lágyan leomlott. Semmi testi tünet, nyilván lelki okok. Egy dráma csoporton az egyik páciens a családjáról mesélt, ahol az akkor már rég halott nagymama még mindig uralkodott a családon. Megkértem az idős hölgyet, hogy jelenítse meg a nagyanyát. Ez sok lehetett neki, úgyhogy szépen, lágyan leomlott, elájult. A megjelenített történet körülötte játszódott: a nagymamát még halálában is kerülgetni kellett, a család életét még akkor is szabályozta. A játék végén meg szoktuk tapsolni a z előadókat. A tapsra feléledt a hölgy, felállt, és mi külön megtapsoltuk a fontos és kitűnő megjelenítését.

Harminc éve így határoztuk meg a Terápiás Közösségben működő dráma csoport célját: diagnózisától függetlenül, aktuális állapotának megfelelően minden páciens részt tudjon venni egy közös cselekvésben. Erre egy különös, a helyre jellemző a fenti példa.

Simon Péter a Thalassa Ház kertjében

Van valamilyen kedves helyed a Házban vagy a Kertben, ami kiemelkedően fontos neked valamiért?

S.P.: A kert – ahogy a Ház is – tele van szimbolikus terekkel, amelyeket létre hoznak, megtöltenek a bennük megélt történetek.

A sok fa, növény közül hozzám legközelebb egy vénséges vén csüngő akác áll, a már használaton kívüli kert medence mögött. Amikor harminc éve ide jöttem, még volt néhány lombos ága. Ma már teljesen csupasz. De hatalmas, göcsörtös ágai, mint megfeszített izmú karok erőt, energiát fejeznek ki. Lombok nélkül is életet árasztanak. Somogyi Laci kollégám egy alkalomból megajándékozott a róla készült gyönyörű fotóval. Pedig nem is tudott a fához való vonzódásomról – csak ismerjük egymást. A kép ott van az íróasztalomon, és minden héten találkozom Vele élőben is.

Mit kívánnál a Terápiás Közösségnek a következő húsz évre?

S.P.: Dupla ennyi szakembert, fele annyi munkát, hogy maradéktalanul élvezni tudják a páciensekkel való közös fejlődést.

Mit adott számodra a huszadik születésnapi esemény?

S.P.: A sok régi kollégával való találkozáson túl a páciensek részvétele volt számomra példa értékű. Ahogy megszervezték a napot, ahogy rész vettek benne, ahogy figyeltek ránk és egymásra abban megjelent a Thalassa Ház működésének sűrített lényege, „ethosza”.